top of page

  A biztonsági adatlapokkal kapcsolatos hatósági viták

Több olyan kérdés van az adatlapokkal kapcsolatban, melyben a hatóság - tisztelet a kivételnek - a jogszabályban (2018/830) leírtaktól eltérő álláspontot képvisel. Ennek oka az lehet, hogy vagy az oktatás nem volt elég egyértelmű, vagy az információ nem ment át pontosan.

Vannak olyan területek is az adatlapban, melyeknél maga a jogszabály sem ad egyértelmű választ, pedig a gyakorlatban ezek igen gyakori és fontos kérdések. Az alábbiakban ilyen két részre osztva, megpróbálok mindegyikre kitérni. A célom az, hogy a szakemberek között egyeztetést indítsak el ezekben a fontos kérdésekben. Minden megjegyzést, kritikát, új témát szívesen fogadok k.gyula kukac chello.hu

 

 

 

 

 

Egyértelmű pontatlanságok

  1. Minden, a 2015/830/EU rendeletben (a továbbiakban rendelet) megadott információ megkövetelése az adatlapban. Ez igen gyakori igény a hatóság részéről, de tisztán kell látni, hogy a rendelet három típusú rendelkezést tartalmaz, melyek a jogszabályban jól elkülönítve találhatóak:

    1. A rendelet első része, a preambulum után, a jogszabály alkalmazására ad meg feltételeket és felmentéseket. 

    2. A melléklet bevezető része az adatlap 16 szakaszának és az alpontoknak a kitöltési módjára ad általános követelményeket. Előírja, hogy a melléklet B részében megállapított alpontokat mind alkalmazni kell, és ezeket nem lehet üresen hagyni (0.4 pont), valamint azt, hogy az adatlap terjedelmének arányosnak kell lennie az anyag veszélyességével és a rendelkezésre álló információval (0.31 pont), és hogy az információkat egyértelműen és tömören kell leírni (0.2.3.). Ez alapján minden felesleges szót és ismétlést lehetőleg el kell hagyni, hiszen az adatlapok terjedelme e nélkül is a használhatóságot már megakadályozóan megnövekedett.

    3. A melléklet számozott része – bár folyamatosan felszólító módban íródott – nyilvánvalóan csak azt kívánja bemutatni, hogy az egyes pontokban milyen információkat kell elhelyezni. De csak akkor, ha azok rendelkezésre állnak, ha máshol már nem kerültek említésre és az adott termékre pozitív információt közölnek. Nem követelmény – a B részben megadott alpontokon túl – a rendeletben felsorolt nagyszámú és igen gyakran al-alpontokban szereplő lehetőségekről mindig szólni, ha ez csak negatív információ. Pl. a termék nem jelent hőveszélyt, vagy a termék – mivel folyadék – nem porzik. Lásd ezzel kapcsolatban a 0.5 előírást.

  2. A termékek azonosítása anyagok és keverékek esetén alapvetően eltérő. Anyagok esetén sem lehet általános kötelezettség semmilyen számszerű azonosító, pl. CAS vagy EK szám megadása, hiszen ezek nem mindig állnak rendelkezésre. A Hatóság  által használt adatlap értékelőben (a továbbiakban adatlapértékelő) pl. EK és CAS számot mindig megkövetelnek (hasonlóan ahhoz, hogy az OKBI bejelentést is csak ilyennel rendelkező anyagra lehet megtenni, ami képtelenség. A rendelet ezzel szemben hierarchikus követelményt fogalmaz meg, nyilván attól függően, hogy milyen azonosítója van az adott anyagnak (rengeteg változat lehetséges). Keverékek esetén pedig az EK vagy CAS szám megkövetelése nyilvánvalóan értelmetlen.

  3. Gyakori hatósági hiba hogy itt, az 1.1. alpontban is megkövetelik a keverékek komponenseinek azonosítását. Erre ott van a 3.2. alpont. Látni kell, hogy az adatlap rendelet egyértelműen a CLP rendelet  18. cikk, (3) bekezdés a) pontját "hívja meg itt" és nem az a) és b) pontját. Utóbbiban szerepel a komponensek azonosítása (ezek a címkén persze kell, hogy szerepeljenek).  

  4. A regisztrációs számok megkövetelése: Nyilvánvaló, hogy nincs ilyen követelmény. A rendelet szerint aki regisztrált és megkapta, annak kell feltüntetnie és a szállítói láncon mindenkinek - ha kapott - továbbadnia. Ha nem kapott, nem kell kinézni ezt az Ügynökség adatbázisából és berakni. Hasonlóan, ha kapott, akkor csak emiatt nem kell módosítania az adatlapját. Tehát csak akkor kell elhelyezni az adatlapban a regisztrációs számot, ha más, a REACH-ben előírt ok miatt ez követelmény. Keverékek esetén pedig "amennyiben rendelkezésre áll, (Rendelet 3.2.4) kell megadni a komponensekre a regisztrációs számot. Mint sok más helyen e rendeletben, a "rendelkezésre állás" nem az Internetről való letöltést jelenti, hanem azt, hogy a szállító jogilag egyértelműen átadja az adott információt (pl. az adatlapot magát, a CLP osztályzást, stb.).

  5. A 3.2.-ben a CLP osztályozás megadásának megkövetelése: A 3.2-ben pedig megint az előzőben már tárgyalt, "ha rendelkezésére bocsátották" követelmény vonatkozik. Ha kapott, fel kell tüntetni egy új aktualizálásban, de ezért nem kell aktualizálni. Ha nem, nem.

  6. Ellenjavallt felhasználások megadása: ennek megkövetelése nemcsak hogy ellentétes a jogszabállyal (Adott esetben...), hanem jogilag igen veszélyes helyzeteket teremt, ha nem körültekintően fogalmazunk. Legjobb, ha nem említünk ilyet, vagy ha kell, pl. mert a biocidunk csak adott terméktípusra engedélyezett, vagy ha a REACH XVII. melléklete korlátoz valamilyen felhasználást, pl. lakossági, akkor a jogforrás megadásán túl jeleznünk célszerű, hogy ez az ellenjavallt felhasználási lista nem kimerítő. Segít ebben a rendelet is, mert ha említünk ellenjavallt felhasználást, akkor előírja, hogy indokoljuk (pl. a megfelelő rendeletre való  hivatkozással).

  7. Az adatlapért felelős személy nevének megadása: ez nem követelmény, nem is ajánlott. Csak az "adatlapért felelős személy e-mail címét" kell megadni. Ez is olyan legyen, hogy ne kötődjék személyhez (aki kiléphet), hanem legyen valami általános, pl. sds@cégnév.hu

  8. A sürgősségi telefonszám elérhetőségi idejének a megadása. Ez a jogszabály szerint csak akkor kell, ha nem teljes körű. Tehát annak megadása pl., hogy a ETTSZ 0-24 óráig elérhető, felesleges.

  9. Az egyéb veszélyek alpontban csak a PBT, vagy a vPvB kritériumoknak való megfeleléséről kötelező nyilatkozni. A felsorolt sok egyéb, osztályba sorolást nem előidéző veszélyforrásról nem kötelező nyilatkozni, tehát nem kell pl. ilyeneket írni, hogy nem porzik, nincs fojtó hatása, nincs erős szaga, stb. Ez is azon információs követelmény felsoroláshoz tartozik - mint sok más helyen az adatlap rendeletben -, melyekről nem kötelező nyilatkozni, csak akkor, ha tudunk ilyen veszélyről a termékünkkel kapcsolatban.

  10. A 3.1. alpontban csak akkor kell a főösszetevőtől eltérő egyéb összetevőt anyagokra megadni, ha azok hozzájárultak az anyag osztályozásához. Itt jegyzem meg, hogy bár eszerint nem követelmény, de igen célszerű olyan esetekben közölni valamely összetevő (szennyezés) hiányát, mely szokásosan benne van az anyagban, amikor. a CLP rendelet VI. mellékletében emiatt egy szigorú osztályozás érvényes az anyagra, de a mi anyagunkban ez hiányzik, és ez az oka, hogy - jogilag elfogadható módon - nem osztályoztuk azonosan az anyagunkat, mint a harmonizált osztályozás előírná (ezek a VI. melléklet utolsó oszlopában szereplő A, B....M, N stb. megjegyzések. Célszerű ilyen esetekben ezekre itt hivatkozni, de ez nem követelmény.

  11. A 3.1. alpontban az anyag tartalmi százaléka megadásának megkövetelése: bár az iránymutatásban megadott példában szerepel, de nincs ilyen követelmény. Az adatlap nem minőségi bizonylat. Koncentrációadat, pontosabban szennyezés- vagy összetevő-százalék akkor kell, ha az befolyásolja az anyag osztályozását. Ilyenkor is lehet tól-ig adatot megadni. Lásd még a bizonytalan jogi kérdésekre vonatkozó részben is a megfelelő pontot.

  12. A 15.1. alpontban nem kell felsorolni a hazai és európai jogszabályokat. Csak az adatlapban megnevezett anyagokra speciálisan vonatkozó jogszabályi előírásokat kell megadni, melyeket máshol nem említettünk. Ilyen lehet, hogy szerepel-e az anyag a SEVESO mellékleteiben, vagy van-e rá specifikus engedélyeztetési kötelezettség és megtörtént-e az és milyen engedélyszámot kaptunk rá (Pl. biocid, növényvédő szer, kozmetikum, stb.). Ahogy a rendelet fogalmaz, azt a jogszabályt, ami ezt előírta "adott esetben" kell megemlíteni, tehát nem a jogszabály a fontos, hanem az "eredménye", ez az amit az anyagu(ai)nkra itt közölnünk kell,  ha máshol nem tettük volna már meg. A hatóság által folyamatosan kért jogszabálylista magyar specialitás és a 44/2000 EüM rendelet már eltörölt, adatlapokkal foglalkozó 11. mellékletében szereplő, az irányelv rossz fordításából származó mondat következménye.

  13. A 16. szakaszban a rendeletben megadott alpontok kitöltésének megkövetelése: Ezek az a)-f)-ig terjedő alpontok nincsenek a B függelékben, tehát jogilag nem kötelező alkalmazni őket. Kettőt közülük: a) módosítások jelzése, és e) a H, P mondatok feloldása, a jogi szöveg máshol előírja és fontos információt hordoznak, tehát ezeket tárgyalni kell. A többit - ha nincs információnk - megemlíteni sem kell, sem beszélni róluk: Pl. irodalom, az osztályozás módszerének megadása vagy a képzési javaslatok.

  14. Nincs olyan követelmény,  hogy az adatlap mellett kell legyen expozíciós forgatókönyv (az adatlap értékelőben van ilyen kérdés). Nyilvánvalóan keverékre ez nem követelmény és anyagoknál is csak akkor kap az átvevő, ha 1. az anyag veszélyes, 2. ha már regisztrálták, 3. ha nem akadt el a forgatókönyv a szállítói láncon. Mindhárom pont bőven elegendő indok arra, hogy a gyakorlatban az anyagok becslésem szerint 90% mellett ne legyen forgatókönyv.

  15. ​

Vitatható kérdések, melyekben jó lenne egyértelmű megoldást találni Pirossal jelzem a javaslataimat.

  1.  Az adatlap aktualizálási időpontjának megadása: a jogi szöveg (leginkább világos ez az angol verzióban, a magyar sajnos többféleképpen értelmezhető) két esetet különböztet meg. Ha ez az első adatlap az adott termékre, akkor az "elkészítés napja" kell rá és semmi más. Nem gondolnám, hogy ennek formája: elkészítés dátuma:, készült:, vagy első verzió: meg lenne határozva, de az egységessség miatt az "elkészítés napja" kifejezés általános használata célszerű. Ha volt már felülvizsgálat, két és nem több azonosítót kér a rendelet. Az aktualizálás dátumát, és azt meg is mondja, hogy miként kell megjelölni: Felülvizsgálat (dátum).  A másik megkövetelt információ az - és erre néhány módszert felsorol a rendelet - hogy kiderüljön: volt előző verzió, milyen azonosítóval és hogy azt ez az akualizálás leváltja. Az angol - és ennek nem mond ellent a magyar sem - egyértelműen azt kéri, hogy ez az előző verzió legyen valahogy, de nyilvánvalóan csak egy módszerrel azonosítva. A cél nyilván az, hogy a felhasználók lássák, melyik előző verziót kell archiválni és nem használni tovább. Tehát az a jelenlegi - a hatóságnál egységes - igény, hogy háromféle adat azonosítsa az adatlapot nem felel meg a rendeletnek: Készítés dátuma, felülvizsgálat dátuma és verziószám (így fogalmazták meg a most használt értékelő lapon az ÁNTSZ-ben, de persze a jogszabályban másként írják: "elkészítés napja", felülvizsgálat (dátum) és verziószám (és ezzel egyértelműen egyenértékű lehet a rendeletszöveg szerint a "felülvizsgálat száma", a "hatályon kívül helyezés dátuma" is. Javaslat: az adatlapon két azonosító adat szerepeljen függetlenül attól, hogy az az első, vagy a sokadik verzió: "Felülvizsgálat dátuma:" és "Verziószám". Utóbbi egyértelműen jelzi, hogy ez az első, vagy a sokadik verzió. Látni kell, hogy a 16.a)-ban előírás van arra, hogy a szállító vezessen feljegyzéseket a változásokról és azt kérésre elő tudja adni. Nem hiszem, hogy itt csak a hatóságnak való átadásra gondol a rendeletalkotó, hiszen a veszélyes terméket átvevő számára is igen fontos lehet egy igazolás arról, hogy mikor milyen adatlap volt érvényben, bár arról sehol sincs kötelezettség, hogy az átadás-átvétel tényéről és az átadott adatlap azonosításáról kellene-e feljegyzést vezetni (de nagyon javasolt!!!). Tehát a hatóság adatlapértékelőjében megkövetelt "Vevőkör nyomon követhető" követelmény nem létezik! A 2015/830 rendelet egyetlen "előnye", hogy ezt a kérdést egyértelműen rendezte: az első változatnál Elkészítés napja, a másodiknál Felü.vizsgálat kell,  hogy szerepeljen, valamilyen, a változatot mutató azonosítával.

  2. A szállító azonosítása: sajnos azáltal, hogy az "adatlap szállítója" került a jogi szövegbe, nem lett világos, hogy kiről kell itt szót ejteni. Ezt sem a rendelet, sem az iránymutatás nem tisztázza (sőt csak fokozza a zavart). A kérdés nem elsősorban az, hogy kötelező-e a veszélyes termék szállítóját megjelölni, hanem az, hogy ki is ez a szállító. Az iránymutatás fogalmazása egy kicsit a felé hajlik  - az éles megfogalmazás helyett – hogy ez bárki lehet az adott pont feletti szállítói láncban. Tehát egy konkrét esetet nézve: gyártó-kereskedő1-kereskedő2-végfelhasználó igen egyszerű láncot tekintve a végfelhasználó számára akár a gyártó, vagy az 1. vagy a 2. kereskedő is lehetne a szállító, akit az 1.3 pontban megjelölnek.?? Nem derül ki sehonnan. A CLP rendelet címkézési 17. pontjában a szállító(k), így zárójellel, szerepel, melyből a megfelelő iránymutatás azt vonja le és hosszasan taglalja, hogy a fenti sorozatban bárki szerepelhet a címkén, mint szállító. Saját véleményem szerint ez a rendelet félreértése és a jogi követelmény elkenéséhez vezet, ami sose jó. A fenti példában a végfelhasználó (ahol aztán expozíció, munkahelyi baleset és foglalkozási megbetegedés lehet) számára csak egyetlen szállító van, a kereskedő2, akitől közvetlenül a veszélyes terméket kapta, akivel jogviszonyban van és aki perelhető, ha az adatlapjában és/vagy a címkéjében nem megfelelő adat van és a baj ezzel összefüggésbe hozató. Az más kérdés, hogy ezt átháríthatja az ő szállítójára – kereskedő1 és az tovább az értelmi szerzőre, a gyártóra – hiszen a CLP rendelet megengedi, hogy átvegye pl. az osztályozást a szállítójától. A 17. cikkben szereplő (k) többesszám szerintem a következő, igen gyakori esetre vonatkozik, mely kettéágazó szállítói láncnál fordul elő: gyártó – kereskedő1(N.o-ban forgalmaz)- német végfelhasználó …… kereskedő2(M.o-n forgalmaz, ugyanattól a gyártótól)-magyar végfelhasználó. Ezt a véleményemet „igazolhatja” a cikk 2. bekezdése, melyben ugyanilyen zárójelekben jelennek meg a tagállam(ok) és a nyelv(ek). A gyártónak joga van (lásd a 2. bekezdés utolsó mondata, ahol nem véletlen, hogy a szállító után a többesszám "k" jele nincs zárójelben) több nyelvű címkét rakni a hordóra, megjelölve a német és magyar kereskedőt, mint forgalmazót (mindegyiket a megfelelő nyelvű címkén persze). Hétköznapi eset ez, tehát ilyenkor lehet egy hordón (gyakran egy, kihajtható címkén) több szállító és több nyelv. Ezt jelzi a zárójeles "k" többesszám jel.  Javaslat: a közvetlen szállítót azonosítsuk, azt, aki átadja a veszélyes terméket az átvevőnek. Akkor is, ha az "csak" forgalmazó és változatlan címkével és adatlappal adja tovább a terméket. Írja be magát az adatlapba és a címkére is (vagy tegyen plusz, a saját azonosítóját tartalmazó címkét a termékre).

  3. A keverékből készült keverékeknél mit adjunk meg a 3.2. alpontban: nincs erre egyértelmű kitanítás sehol, bár a jogi szöveg mindig anyagok megadását említi a 3.2.-ben, soha se keveréket. Nyilván az messze túlosztályozza a termékünket, ha a bejövő keverékkel úgy számolunk, mint anyaggal, átvéve annak osztályozását. Pl. egy 0,2% benzolt tartalmazó keveréket keverünk egy saját termékhez. Ez a keverék rákkeltő, tehát ha akár szintén mondjuk 1%-ot teszünk a saját termékbe ebből, ha "anyagként' tekintenénk, az egész keverékünket rákkeltővé tenné, pedig a benzol a mi keverékünkben csak 0,2*1/100=0,002%, ennyitől a mi keverékünk messze nem rákkeltő. Javaslat: Soha ne írjunk keveréket a 3.2-be. Bontsuk fel a bekevert keveréket a 3.2.-ben anyagkomponensekre és így szerepeltessük. Ha ez feltétlenül szükséges, mert pl. semmi információt nem kaptunk erről (sajnos előfordulhat), akkor lábjegyzetben szerepeltessük ezt a tényt. Hasonlóan ha vizes oldatban használunk valamilyen anyagot, egyértelműen jelezzük a 3.2.-ben, hogy abből mennyit vettünk mint oldatból (engedélyezési követelményekkel rendelkező termékeknél ezt így kérik), de jelezzük mellette, hogy hány százalékos és adjuk meg, hogy mennyi tiszta anyag van a keverékünkben. Hiszen az osztályozást ez alapján számoljuk.

  4. A 3.2.-ben megadott anyagkomponensek felső határa alapján követeli a hatóság az osztályba sorolást. Ilyen követelmény nincs. Nem volt a 44/2000 Eüm rendeletben sem, és nincs a CLP rendeletben sem. Ha anyagokból keverjük a keverékünket, minden komponens százalékát pontosan tudjuk, ez alapján végezzük (vagy a program végzi) el az osztályozást. Ettől teljesen független az a - rendelet alapján biztosított - lehetőségünk, hogy a bizalmas üzleti információk elrejtése végett tól-ig határokat adjunk meg a 3.2. alpontban. A Cefic, együtt több más EU föderációval erre nézve véleményt is adott ki, mely megtekinthető angolul. A rendeletben a 3.2.-nél szereplő mondat "Százaléktartomány alkalmazása esetén az egészségi vagy könyezeti veszélyek esetében az egyes összetevők legnagyobb koncentrációnak hatását kell ismertetni." szerintem arra vonatkozik, hogy a felsorolt anyagok veszélyességet okozó összetevőjét az egyes gyártástételek szórása miatt lehetséges maximum értékkel kalkuláljuk, mikor megadjuk ennek az anyagnak a veszélyességgel. Tehát pl. ha egy szénhidrogén frakcióban 0,04-0,12% lehet a benzoltartalom, akkor írjuk azt, hogy ez az anyagkomponens, ami a keverékünkben van, rákkeltő (és sok más veszélyességgel is bírhat, de ezek most nem fontosak), mert legrosszabb esetben a benzoltartalom a rákkeltő limit felett is lehet. Nyilván ettől maga a keverék nem lesz rákkeltő, lásd a fenti példát. Azért gondolom ezt, mert az idézett mondat nem azt mondja, hogy osztályozzuk a keveréket az anyagkomponensek felső limitkoncentrációjának megfelelően. Az adatlap-rendelet nem az osztályozással foglalkozik, és a CLP-ben és a 44/2000-ben semmi ilyen kötelezettség nincs. Más a helyzet, ha vásárolt keverékből keverjük a sajátunkat, további komponensek hozzáadásával. Ekkor - amennyiben a gyakorlati életben nagy valószínűséggel nem kapjuk meg a pontos összetételt a szállítónktól - kénytelenek vagyunk a megadott tól-ig határokkal számolni. Ilyenkor az óvatosság elve alapján - de nem a fenti mondat miatt - számoljunk a felső határokkal. Ez még mindig kisebb túlosztályozáshoz vezet, mintha magának a vásárolt keveréknek az osztályozását használnánk (lásd a fenti példát a benzollal).

  5. Állandó vitatéma a hatósággal, hogy milyen anyagokra kell munkahelyi légtér, illetve dolgozói monitoringvizsgálatokat végezni. Szemben a KBt-nyel és a 25/2000 EüM-SzCsM rendelettel, melyekben - pontosan nem igazán meghatározva és alkalmazva a fogalmakat - a munkahelyen "lévő" anyagokról beszélnek, függetlenül attól, hogy azt oda bevitték anyagként vagy keverék anyagkomponenseként, ott keletkezett tudatos, vagy akár nem tudatos kémiai átalakítás során, vagy akár besodorta a szél az autók kipufogójából, vagy a szomszéd üzemből. Ezzel szemben az adatlap rendelet az adatlapban nevesített anyagra, vagy a keverékek anyagkomponenseire vonatkozóan írja csak elő, hogy a 8.1-ben adjuk meg rájuk az ellenőrzési paramétereket (a 25/2000 I. és II. melléklete alapján). A kérdés, hogy egy anyag szennyezője (lásd a fentebb többször tárgyalt benzolt, vagy bármi mást, hiszen a fél szerves kémia benne van minden anyagban, csak koncentráció kérdése...), vagy a feldolgozásnál keletkező új anyagok, legyen ez egy polimerből szabaddá váló monomer, vagy az égetésnél képződő szén-monoxid, kell-e hogy szerepeljen az adatlap 8.1 pontjában. A rendelet megfogalmazása világos, igen: a 8.1.3-ban a termék rendeltetésszerű használatánál képződő légszennyezőket és ezekre a munkahelyi légtér és monitorozási limitek megadását kérik. Sajnos a 25/2000 - szemben a megfelelő EU irányelvvel - nem fogalmazza meg világosan, hogy ezt a légtérmérést és a monitoringot "értelmesen", a kockázat mértékét figyelembe véve kell, kellene végezni és megkövetelni. Tehát ne kérje a hatóság a polisztrirolból szabaddá váló sztirol monomer légtérmérést és monitorozását (kéri!), vagy a munkahelyeken mindig jelen lévő, az iparterületeken szokásos légszennyezők légtérmérést és monitorozást (még nem kéri :) ) és hasonlókat, ha a kockázatértékelés egyértelműen jelzi, hogy ezek nem jelenthetnek kockázatot a dolgozókra. Javaslat: amennyiben ilyeneket jelzünk az adatlapban (lásd fentebb a benzol példáját az osztályba sorolás elmaradásának indoklása miatt), akkor érzékeltessük, hogy a javasolt kockázatkezelési intézkedések megvalósítása esetén a kockázat elfogadható.

  6. A hatóság reklamálja a magyar nyelvű biztonsági adatlapot akkor, ha egy cég a PIC rendelet 1. mellékletében szereplő anyagot - jó sokan vannak ott, tessék megnézni - tisztán vagy keverékben exportál ki a Közösségből (M.o-ról valamely harmadik - a rendeletben részes - országba. A PIC rendelet csak azt írja elő, hogy kell a szállítmány mellé az illető ország hivatalos nyelvén adatlap, tehát pl. Mexikó esetén spanyol. A Kbt persze előírja, hogy semmit se lehet kezdeni a termékkel adatlap nélkül, melynek magyarnak kell lennie, szintén a Kbt szerint. A két előírás kombinálásával jött ki a "követelmény". Ennek semmi értelme, hiszen az adott termék soha nem kerül hazai piacra, márpedig az adatlap a REACH szerint a veszélyes termék átadás-átvételéhez kötött.  Az egyetlen megoldás, ha töröljük a Kbt-ből ezt a 28. paragrafust, vagy nem vesszük ilyen esetekben - kicsit erőltetetten - figyelembe.

 

bottom of page